Egry Levente: “Visszahozom a romantikát a zenébe”
máj 17th, 2009 | szerző: Enci | Kategória: Kiemelt cikkek-Az este folyamán találtam egy mély interjút a Story Online-on, amit Levivel készítettek. A szívemhez nőtt ez a beszélgetés, mert ennyire nyíltan és őszintén ritkán beszélnek emberek az életükről, vágyaikról, terveikről, mint ahogy azt Ő tette ebben a cikkben. Magához az új produkcióhoz pedig én is csak gratulálni tudok!-
Meglepő videóra bukkantunk az interneten. Egry Levente, a Hip Hop Boyz egykori frontembere komolyzenét játszik. A korábban Levy T-ként ismert zenész a szívünkre hatva, kristálytiszta őszinteséggel, hittel és szívdobogtatóan nagy tehetséggel zongorázik.
Kíváncsi lettem, miért történt ez a pálfordulás. Noha azt már korábban is tudni lehetett róla, hogy konzervatóriumot végzett muzsikus, ez a kamarazenekari előadás mégis meglepett. Hiszen hiába teltek el évek a fiúcsapat széthullása óta, slágereik a mai napig nem hiányozhatnak egyetlen házibuli, vagy retrodisco repertoárjából sem. Szinte gyerekkorom óta ismerem Leventét, annak idején a
Hip Hop Boyz indulásakor ott lehettem a kezdeti lépéseknél. A munka, s az azóta eltelt évek azonban messze vittek minket egymástól. Ezért is volt öröm az újbóli találkozás. Bár, az elején kicsit zavarba hozott, mert a kávéházba, ahová az interjút megbeszéltük, talpig öltönyben érkezett.
Üzleti tárgyalásról jöttél? Hová öltöztél ki ennyire?
- Miért jöttem volna tárgyalásról? Téged tiszteltelek meg azzal, hogy felvettem egy zakót. De nem értem, miért furcsállod, hiszen világ-életemben így közlekedtem. Azt tanították a szüleim, hogy mindig mindenhová tisztességesen öltözzek fel. Hálás is vagyok nekik ezért. A Hip Hop Boyzban hordott ruhákat sosem éreztem magaménak. Amikor mentünk a ruhaszponzorokhoz cuccot válogatni, soha nem tudtam normális darabokat választani. Folyton nevettek rajtam a többiek. Amikor vége lett az együttesnek, örültem neki, hogy már nem kell letolt nadrágot, meg izompólót hordanom. Attól fogva többnyire ingeket vettem fel, és nyakkendőt kötöttem. Egyébként nem csak az édesapám, hanem a nagypapám is mindig makulátlanul nézett ki, tehát volt kitől örökölnöm az eleganciára való késztetést.
Csak most nekem kellemetlen egy kicsit, pedig én sem rövidnadrágban és pólóban érkeztem…
- Ugyan már!
Régi vágy ez a kamarazenekarosdi?
- Szinte kamaszkori. Ugyanis már akkor elterveztem, hogy először a popzenében érek el nagy sikert, aztán pedig zongorára váltok. 15 éves lehettem, amikor mindezt elképzeltem. A konzervatóriumban, például imádtam a pódiumra kiülni, és úgy zongorázni. Csodálatos érzés volt. És ezek az érzések mélyen bennem éltek. Sokáig nem is beszéltem senkinek arról az álmomról, hogy koncertzongorista szeretnék lenni. Talán azért, mert én sem voltam biztos abban, hogy ezt az álmot valóra tudom váltani. Aztán úgy négy évvel ezelőtt egyszer csak leültem komponálni. Megjött az ihlet. Ültem a hangszer előtt, és egyre másra jöttek belőlem a dalok. Fél éven keresztül csak komponáltam. Úgy, hogy közben a Hip Hop Boyz “újratöltött” verzióját is csináltuk. 2006-ban aztán egyre komolyabbá vált a zongora, áthangszereltem a dalokat kamarazenekarra. Amíg élek, nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először próbáltunk a zenekarral. Az maga volt a csoda, amikor megszólaltunk. Éreztem, hogy ismét közel kerültem a zenéhez. És ezt már 15 éve nem éreztem.
Mit csináltál akkor 15 évig?
- Azt mondta rólam egyszer egy zenész barátom, hogy “tudományos munkatárs” vagyok. Vagyis amolyan popzenei megfejtő voltam 15 évig. Mindezt pedig otthon csináltam egyedül, szintetizátoron, illetve computeren, nem pedig zenekarral. És legyünk őszinték: az igazi zenei élményt az élő zenélés adja vissza, nem a compueterrel való hangszerelési folyamat.
Ezek szerint cikinek tartod, amit annak idején a Hip Hop Boyz-zal csináltatok?
- Szó sincs róla! Isten ments! Ennyire félreérthetően fogalmaznék? Életem talán legfontosabb korszaka volt a Hip Hop Boyz. Ma már azonban nagyon másképp tekintünk a kilencvenes évekre, mint ahogyan megéltük.
Milyen volt megélni a kilencvenes éveket?
- Jó! Nagyon jó volt! Éppen ezért nem értem, hogy miért kell cikizni. Érdekes, hogy a kilencvenes években nem cikizték a nyolcvanas évek zenéit. Pedig ott voltak azok a rettenetes, húsz centis talpú cipők, meg a csilli-villi ruhák. A kilencvenes évek zenéit pedig manapság divat fikázni. Annak ellenére, hogy akkoriban mindenkinek jó volt hallgatni. Most meg ujjal mutogatnak rá. Nagyon furcsán élem meg, hogy ennyire legagyizzák.
A Hip Hop Boyz zenéjét is?
- Sajnos igen. És tényleg nem értem, hogy miért. Pedig van tíz olyan slágerem abból az időszakból, amelyet a mai napig mindenki ismer.
Nem akarlak itt körbeudvarolni, mert igazán nincs rá okom. De tény, hogy nagyon sok embernek jelentettétek, s jelentitek ma is a fiatalságát. Emlékszem, néhány éve voltam egy tévéfelvételen, ahol rengeteg együttes lépett fel egymás után. S amíg hátul, a kulisszák mögött vártak a színpadra lépésre, óriási felzúdulást keltett a megjelenésetek. Igazi menő előadók mentek oda hozzátok autogramot kérni. Olyan őrület volt, amilyet korábban maximum csak világsztároknál tapasztaltam. Nem is értettem a szituációt…
- Nézd, a kilencvenes évek közepén nagyon profi volt a menedzsmentünk, eszméletlenül jól pozicionáltak minket. Akkoriban még nem voltak celebek Magyarországon, nem is létezett igazi sztárság, ennek ellenére bárhová mentem, mindenütt éreztem a népszerűséget. Mindhárman fürödtünk benne. Éreztük, hogy elismernek. Akár étterembe ültünk be, akár moziba, kedvesek voltak velünk az emberek. Akkoriban, ha valaki elért valamit, azt a saját erejéből tette. Mostanában pedig minden a szerkesztőkön múlik. A különböző televízió-műsorok alkotóin. Tudom, hogy manapság minden celebet - maga a szó is annyira taszító - nagy hűhó vesz körül. Ami persze nem baj, de ezt tudni kell kezelni. Tisztában kell lenni vele, hogy ha én benne vagyok egy főzőműsorban, ami egy hétig tart, s azt naponta egymillióan megnézik, azzal a világon semmit el nem érek. A média remekül átvette ezt az amerikai feelinget, vagyis mások csinálnak belőlünk sztárt, és nem mi magunkból. Nincs belső értékrendünk, hanem kialakítják helyettünk. Ez sajnos előbb-utóbb indentitás-torzuláshoz vezet. Merthogy ilyenkor jönnek a bajok, amikor a felkapott ember tévesen ítéli meg magát. De ne másokról beszélgessünk, hiszen nekem is vannak hibáim.
Nekem ne mondd. Emlékszem, amikor a Hip Hop Boyz csúcsán veletek is elszaladt a ló. Engem például meg sem akartatok ismerni. Pedig annak idején elsők között voltam, aki ott lehetett a kezdeti lépéseknél a próbateremben.
- Ha ez így volt, azért utólag is szégyellem magam mindhármunk helyett. Mármint azért, hogy nem ismertünk meg. Lehet, hogy furcsán hangzik majd, amit mondok, de a sikert nagyon nehéz feldolgozni. Legalább olyan nehéz, mint a sikertelenséget. Hihetetlen személyiség-beli torzuláshoz vezethet mind az anyagi, mind az erkölcsi, mind a szakmai siker. Ugyanakkor önkontroll is van a világon. Kérdezz meg bárkit azok közül, akik akkoriban körülvettek minket; mindenki azt állítaná, hogy én kezeltem a legjobban ezeket a helyzeteket, mivel nekem folyamatosan volt önkontrollom.
Mennyi maradt a régi népszerűségből? Felismernek még?
- Tudnak hova tenni az emberek. Majdnem mindig felismernek. Annak idején, amikor egy év alatt eladtunk 160 ezer lemezt, nagyon széles népcsoporthoz eljutottunk. Hiába telt el azóta 14 év, az emberek még emlékeznek ránk. Gyakran mondogatják, hogy ott az a srác a Hip Hop Boyz-ból.
És az “a srác” mennyi idős most?
- 39 éves. Ám nagyon remélem, hogy nem látszom annyinak. Szerencsés vonásaim vannak, jó géneket örököltem.
Nem tévedek, hogy az együttes feloszlása nagyon érzékenyen érintett, ugye?
- És akkor nagyon finoman fogalmaztál! Engem annak idején konkrétan mellbevágott a Hip Hop Boyz feloszlása. Hiszen az a zenekar olyan volt, mint a gyermekem. És a gyermekemet kellett eleresztenem. Mint amikor leszállsz egy hajóról, és nézed, ahogy elmegy. Borzasztó érzés volt! Nem kívánom senkinek.
Mennyi lett volna még ebben az együttesben?
- Tíz év még simán. A mai napig tarthatott volna a tündöklésünk. Amikor 2005-ben visszamentünk a színpadra, az emberek tátották a szájukat. Azt mondták, olyan érzésük volt, mintha közben el sem mozdult volna az idő. Mintha el sem telt volna az a nyolc év, amit lényegében kihagytunk, hiszen tökéletesen ugyanazt kapták a színpadon, mint anno. Pedig közben sokkal érettebbek lettünk.
A mai napig nem dolgoztad fel a szétválást?
- Nem. Egyiket sem. Hiszen a mi hajónk kétszer ment el. És ezt a második hajót sem tudom majd feldolgozni soha. Sajnos mind a kétszer elhittem a mesét, hogy ez majd szép lesz. És ami a legszörnyűbb az egészben: saját magamnak hittem el a mesét…
Tulajdonképpen miért hagytátok abba?
- Nem mindegy már?
Nem.
- Szeretnék csak a szépre emlékezni. És minden egyes alkalommal, amikor nem a szépre emlékezem, keserűség lesz bennem. Én pedig nem akarok keserűséget érezni! (hosszú csönd) Sajnos sorra halmozódtak az emberi hibák… Legyen ennyi elég!
Olvastam korábbi nyilatkozataidat, amikor az első feloszlás után kialakult depressziódról beszéltél. Az jobban megviselt, mint a mostani?
- Igen. Az ezredforduló környékén volt két iszonyatos évem. Minden tekintetben mélyen voltam. Nem akarom túlragozni ezt az egészet, de amikor elvesztesz valamit, amiért gyerekkorod óta tepersz, az nagyon fájdalmas dolog. Mert a Hip Hop Boyz-t tényleg megálmodtam. Tizenévesen ámulattal néztem Bobby Brown-t a tévében, és azt mondtam, ezt én is meg akarom csinálni Magyarországon. És meg is csináltam, a magam erejéből. Aztán? De a végét már tudjuk.
Mi, vagy ki segített aztán?
- Malek Miki barátom Amerikából. Látta, hogy nagyon mély lejtőn megyek lefelé, és tudta, ha akkor nem hív magához, sosem jövök ki belőle. Amíg élek, hálás leszek neki ezért a jócselekedetéért. Tulajdonképpen dolgozni hívott. Ő már évekkel korábban, szintén kőkemény munkával kialakított magának egy bázist, s rengeteg munkája volt. Komoly keleti-parti előadóknak készítettünk remixeket, együtt hangszerelgettünk. Így kerültem fel az egyik Anastacia lemezre is.
Ha jól emlékszem, Mester Tamással mentetek ki.
- Olyannyira, hogy eleinte Tomival közösen béreltünk lakást is. Aztán Tomi tovább költözött, mi pedig Mikivel béreltünk egy nagyobb házat. Két évet húztam le Amerikában. Egy idő után azonban kényszerűségből haza kellett jönnöm. Úgy terveztem, fél évig itthon maradok, később aztán visszamegyek. Aztán nem mentem vissza, mert elkezdtem itthon jól érezni magam.
És közben újra elkezdtél itthon is dolgozni.
- Megcsináltam Emilio bemutatkozó lemezét, ami azonnal kasszasiker lett. Gyakorlatilag együtt teremtettük meg itthon a roma R&B-t. Aztán jött Majka második albuma, rajta a “Tündi-bündi” című megaslágerrel. Aztán Tyson, és a Romantic utolsó lemeze. Csináltuk egy lemezkiadót is. De hagyjuk már a régi dolgokat, kit érdekelnek ezek? Beszéljünk inkább arról, hogy 2006-tól beleerősítettem a zongorázásba, ami a romantikára épül. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a romantika kezd teljesen kivonulni a zenéből. A koncerttermek pedig egyre ürülnek. Azt gondoltam, ezt a műfajt igenis át lehet ültetni a 21. század emberére, akinek már nincs ereje, energiája félórás tételeket végighallgatni. Nekik négy percbe bele kell sűríteni a mondanivalót. Muszáj volt dal formájában gondolkodnom. Figyelembe vettem, hogyan él a modern ember. És pontosan úgy csináltam meg ezt a lemezt, mintha nekem készülne. Kiküldtük külföldre, és komoly érdeklődés van iránta. Tárgyalunk például délkelet ázsiai-japán kiadóval. Persze a legjobb az lenne, ha itthon is tudnék koncertezni.
Min múlhat a külföldi siker?
- Csak az időn, semmi máson. Ez a tárgyalási időszak sem egyszerű. Pillanatnyilag két ázsiai kiadó is licitál a kizárólagos jogokért. Elszomorító látni, hogy Magyarországon teljes érdektelenség van. Veregetik ugyan a vállamat, de ennyi. Pedig mennyivel jobb lenne egy kis színházi turné. Az az álmom, hogy magyar közönségnek tudjak zongorázni.
Őszintén hiszel a nemzetközi karrierben?
- Naná! Annak idején a Hip Hop Boyz-zal abszolút nyitva állt előttünk a “nyugat kapuja”. Hiszen együtt turnéztunk a Backstreet Boys-zal és az N-Sync-kel is, s nagyon tetszett nekik, amit csináltunk. Aztán a szétválással elbaltáztunk mindent. Ezzel a produkcióval azonban ismét azt érzem, hogy határ a csillagos ég. Csak egy kis szerencse kell hozzá. Nagy álmom, hogy Egry Leventeként zongoraművészként kerüljek be a köztudatba.
Levy T-nek ezek szerint befellegzett?
- Be ám…
Hív még így valaki?
- Már senki. Nyilván nem fordítanám el a fejem, ha valaki így szólítana, hiszen nem akarom megtagadni a múltamat. Mégis úgy érzem, a popzene valahogy számomra kiürült, elértéktelenedett. Arról nem is beszélve, hogy régóta nem érzek a magyar slágerekben életérzést.
Ha visszatérnél a könnyűzenéhez, tudnál jobb slágereket csinálni azoktól, amelyek most futnak?
- Persze, hogy tudnék! Egyetlen gond van csupán, hogy pillanatnyilag nincs olyan előadót a hazai piacon, akivel maradéktalanul megbíznánk egymásban. Nemrég ugyan megkeresett egy nagyon híres énekes, hogy dolgozzunk együtt, de el kellett utasítanom. Elmondtam neki, hogy mit gondolok kompatibilis zenének erre a piacra, s csak nézett rám tágra nyílt szemekkel, mert ez bizony merőben új lett volna számára. Ezeket a mai magyar zenéket még a környező országokba sem lehetne elvinni. Lengyelországban kiröhögnének bennünket. Pontosan azért, mert ott is megvan ugyanez helyben. Az meg minek?
Említettük az imént Mester Tamást. Jóban vagytok?
- Persze. Mostanában azonban kevesebbet találkozunk.
Nézted tavaly a Megasztárban?
- Hogyne. Nagyon jókat mondott! Nagyjából én is ugyanazokat mondtam volna, mint ő. Egyetlen kivétellel. Többször tanácsolta a fiataloknak, hogy bulizzanak ezerrel, mert ez az igazi rock and roll életforma. Csakhogy Tomi a rock and rollt nagyon sajátosan értelmezi. Az igazi rock and roll ugyanis az ötvenes éveket jelenti, amikor jól fésültek a zenészek, mindenki kultúrált, tisztelettudó, és mennek a jó hangulatú házibulik. Itthon ezt Fenyő adta vissza igazán a Hungáriával a nyolcvanas évek elején. Ott nem voltak alkoholmámorban úszó emberek! Amit Mester Tomi rock and roll-nak hív, azt ma a hetvenes évek hippikorszakához lehetne hasonlítani, amikor autodidakta rockzenészek televíziókat dobáltak ki a szállodai szoba ablakán. Persze ők is csak akkor dobáltak, amikor már eladtak több százezer lemezt. Éppen ezért a fiataloknak nem azt kell mondani, hogy bulizzanak, hanem azt, hogy gyakoroljanak. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha a saját nagyapám beszélne belőlem, de igenis gyakorolni kell. Csak így válik valóra az álmuk. Tomival egyébként már Amerikában is sokat vitatkoztunk erről, ennek ellenére nagyon kedvelem. Az egyik legőszintébb ember, akit valaha ismertem.
Más. Egyedül élsz?
- Igen.
Miért?
- Mert pillanatnyilag semmi más nem érdekel, csak a zongorista karrierem. Túlságosan önző vagyok most. Csak magammal foglalkozom, nem tudok másra figyelni. Nem akarok senkit azzal zaklatni nap, mint nap, hogy miken vívódom. Most nem lenne türelmem máshoz. Két éve lett vége az utolsó kapcsolatomnak. Azóta semmi. Nem járok sehová. Azt nem állítom, hogy nem hiányzik a társ. Ám mostanában a nap nagy részét stúdióban töltöm, a másikat otthon. És ez így is lesz addig, amíg meg nem jelenik a lemez. Nézd, akármi is történik ezek után, én már nyertes leszek. Mert annyi cikk-cakk után eljutni ide, óriási nyolcasokat leírva az életemben, az maga a csoda. Komoly zenét játszom, de mégis könnyedén, emészthetően, a befogadhatóság szárnyán szálló produkcióval. Ráadásul mindenkitől pozitív visszajelzéseket kapok, s ez bizakodásra ad okot.
en feltennem ide az uj videot,az jobb;)
Elképesztő! Levente, most elkezdhetnélek dicsérni agyba-főbe…csak az nem a valóság lenne. Attól ugyanis sokkal többet érzek most. Hamarosan majd megkereslek és elmondom…